A program tervezésekor azt a célt tűztük ki, hogy a foglalkozások, melyek alapvetően a csoportos tanulás eszközeire épülnek, hozzájáruljanak ahhoz, hogy a résztvevők gondolkodásmódjába olyan elemek épüljenek be, amelyek a pozitív jövőkép kialakításához szükségesek. Ez egyben az egészséges önkép kialakítását éppúgy jelenti, mint a szociális érzékenyítést.
A drámapedagógiai elven működő foglalkozások olyan színészi elvárások nélküli, fiktív „szerepben” való megnyilvánulásokat tesznek lehetővé, ahol a forma kínálta védettség a feltörő gondolatok felszabadult kimondása válik lehetővé. A forma megadja a résztvevőknek azt a lehetőséget, hogy önmagukat adják, vagy azt is, hogy olyan szerep mögé bújva gondolkodjanak, amilyenek ők talán sosem voltak, talán vágytak rá, vonzza őket, vagy egyszerűen kíváncsiak a működésére. A foglalkozások rengeteg tapasztalatot adnak a saját belső élmények és a többiek játéka által. Így a folyamat közelebb visz bennünket az érzelmi-motivációs-akarati szféránk megismeréséhez, érzelmi, értékrendi stabilitásunk megtalálásához, megerősítéséhez. Ez pedig egészséges önértékelést tesz lehetővé, ami elengedhetetlen a további értékes lét fenntartásához.
Az egyik legnehezebb feladatok egyike életünk során szembenézni önmagunkkal. Könnyedén veszünk észre már apró kezdeti jelekből változásokat másokon, miközben saját magunk változását elfogadnunk igen nehéz, legyen ez pozitív vagy negatív változás. Nagyon fontos időről időre törekednünk az ön(újra)megismerésre. Nagyon fontosak az útkeresések, a rendszeres önmagunkkal való szembenézések, újraértékelések. Ehhez elengedhetetlen a személyiség fejlesztésének folyamatában a külső visszajelzés, és a viszonyítás.
A csoportfoglalkozás, mint forma megteremti a külső visszajelzés, visszaigazolás és viszonyítás lehetőségét, azonban kezdetben nehézséget is jelent. Önmagunkról való megnyilatkozás önmagában sem könnyű. Úgy érezzük, ameddig nem mondjuk ki, addig igazából nem is léteznek, addig elnyomhatóak, elfedhetőek az érzéseink, indulataink, hiányosságaink. Sokszor azt gondoljuk, hogy önmagunkkal szembenézni, önmagunkról vallani annyira bensőséges dolog, hogy lehetetlen olyan közegben, ahol nincs meg az intim, bizalmi légkör. Félünk a visszajelzésektől, attól, hogy is, ha megerősítést kapnak belső bizonytalanságaink, hibáink, és attól is, ha cáfolatot. Azok a kapcsolataink, amik a megnyíláshoz vágyott légkört megteremtik, olyan erős érzelmi töltettel is bírnak, ami miatt a tudatalattink gyakran azt diktálja, „csak azért mond jónak, mert nem akar megbántani” vagy egyszerűen félt, vagy „a szeretet megakadályozza, hogy valójában láthasson”, ahogyan a szülőkről azt gondoljuk, nem látják reálisan saját gyermeküket vagy ahogyan a szerelem ködbe burkolja, elhomályosítja az érzékelést. Lehet épp ellenkezőleg is, a túlzott elvárások akadályozzák meg a valós értékelést. Ez így egy erős csapdahelyzet.
A beszámolási időszakban megtartott foglalkozások során a kommunikáció fejlesztésére, a különböző helyzetekben leghatásosabb kommunikációs formák, a rejtett, elsősorban nonverbális jelzések tudatosítására, azok olvasására, mesterségesen előidézett szituációkban, érzelmi állapotokban való megnyilatkozást boncolgattuk, erősítettük saját élményű gyakorlatokon, próbálgatásokan keresztül. Ebben a szakaszban már eljuthattunk az egymásról alkotott vélemény kimondására, a vélemény változására. Nagyon fontos lépés volt a folyamatunkban, hogy képesek legyünk kimondani, megváltozott rólad a véleményem ebben és ebben. Ez közvetetten ugyan, de saját magunkkal való szembenézés első mérföld köve. Itt fogalmazzuk meg először, hogyan változtunk ez együtt töltött alig egy év alatt. Ezt megelőzően is szembesültünk a változásainkkal, de csak életünk mérföldköveinél, ami a lezárt múltunkat jelenti, itt viszont már a jelenben zajló változásokkal kell szembe néznünk. Csak műhelyfoglalkozás sorozat harmadik negyedében kerülhettek elő a státuszgyakorlatok, a bizalomra komolyabb együttműködésre épülő szituációs feladatok, a konstruktív összefogást igényló problémafeldolgozások. Ezek a tevékenységek, ez a negyedév elsősorban a szociális érzékenyítés szakaszát jelentette. Egy cél érdekében történő kompromisszumkészség kialakulás, a másik önmagáért való elfogadása, illetve a másik gondolkodásának el nem fogadása, de tudomásul vétele és így elviselése elengedhetetlen ahhoz, hogy a ma olyan divatos team-munkák világában elboldogulhassunk. Az utolsó időszakra maradtak az érzelmekkel való boldogulás kérdései. A szélsőséges szituációk megtapasztalása és előre gondolkodva a felkészülés lehetséges helyzetekben való reagálásra. Ugyanilyen fontos annak a képességnek a kibontása, hogy képesek legyünk nem elvállalni valamit, azaz nemet mondani, ha úgy érezzük, nem tudunk majd megfelelni elsősorban saját elvárásainknak, illetve képesek legyünk segítséget kérni. Végül annak megtanulása talán a legmélyebb része a közös munkánknak, hogy a hibáinkat, a gyengeségeinket elismerni, nem jelent végzetes veszteséget, nem tesz bennünket kiszolgáltatottá.
Az első eredményeket a program felénél tapasztalhattuk meg, mikor a foglalkozás indító hangulatjelzésekre már nem általánosságban érkeztek a semmitmondó, az időtöltő beszélgetések sablon mondatai, hanem olyan mozzanatokról számoltak be, amelyeket önmagukon vagy a környezetükön tapasztaltak. A harmadik negyedben már apró gesztusokat, jeleket is képesek voltak érzékelni és az általuk közölt információt dekódolni, szívesen osztották meg érzeteiket, a játékok kapcsán feltörő emlékeiket. Mindig szakítottunk időt, teremtettünk lehetőséget az ilyen emlékeken elrévedni, átadni magunkat a nosztalgiának. Gyakran módosították az ilyen feltörő emlékek a foglalkozásunk tervét, mert nagyon fontos tapasztalatokat hoznak, amikből akkor és ott épülhetünk. Ezek nagyban segítették a csoport tagjainak további közeledését egymáshoz, saját önértékelésük alakulását. Mikor a foglalkozássorozat véget ért, mindannyian úgy éreztük, hogy lenne még dolgunk egymással.